Csorba Tibor bizony elég kemény fába vágta a fejszéjét. „Mert mit mondhatunk egy olyan együttesről, amelyről már 32 könyvet írtak?” – teszi fel ő is a kérdést, rögtön az Előszóban, majd ad magának jó 400 oldalt arra, hogy megválaszolja. Szerzőnk ugyanis úgy akar újat mondani legkedveltebb zenekaráról (nem mellesleg egyben az enyémről is), az AC/DC-ről, hogy voltaképpen semmi újat nem mond róluk. Hiszen a Rock ’N’ Roll kárhozat nem dokumentumregény, és még csak nem is díszí-lexikon, sokkal inkább egy hatalmas idézet- és interjúgyűjtemény, annak minden előnyével és hátrányával.
Mivel a szöveg sok-sok szereplő visszaemlékezéséből áll össze, akik ráadásul sokszor majdhogynem totál ellentétesen emlékeznek ugyanazokra az eseményekre, szinte teljesen hiányzik a szövegkohézió, ami bizony helyenként kicsit nehézkessé teszi az olvasást. Azt viszont meg kell hagyni, hogy ebből a kötetből tényleg mindent megtudhatunk erről az ausztrál bandáról, és akit nem ragad magával a történet sodra, mely során néhány jövőnélküli tinédzser a világ egyik eldugott pontjáról a legnagyobb rocksztárok közé emelkedik, annak tényleg kár is vesztegetni rá az idejét.
A könyv összeállítása ennek megfelelően elég nagy meló lehetett, mert itt aztán tényleg nincs hiányzó rész. Az alap, hogy a két Young tesó pofázik a legtöbbet, végül is az ácévillámdécé elsődlegesen az ő gyermekük, meg persze a jó öreg szeszkazán Bon Scott is elmesél egy-két sztorit, de a háttérben – akár csak egy-egy bekezdés erejéig, máskor oldalakon keresztül elnosztalgiázva – felsejlik a bandában felbukkant valamennyi arc, és szót kap egy-egy fontosabb háttérharcos, barát/barátnő, zenésztárs, vagyis a teljes slepp. Az helyből elég beszédes példa az alaposságra, hogy a csapat kezdeti szakaszában néhány hónapig foglalkoztatott énekes, Dave Evans és Larry Van Kriedt basszer is oldalakon keresztül mélázik a régmúlt történésein.
Persze a négyszáz oldalra elég sok sztori felfért, még ha az AC/DC ebből a szempontból nyilván nem is versenyezhet Ozzyval vagy egy Mötley Crüe-vel. Ennek ellenére az azért elég markánsan lejön a szövegből, hogy a tagok a kezdetektől fogva halálosan komolyan vették ezt az egész rock and roll cirkuszt, a banda tényleg az életüket jelentette, és ha kellett, nem futottak el a balhék elől. Volt, hogy a Deep Purple stábbal verekedtek össze, mert azok meg akarták kurtítani a fellépti idejüket, máskor Ritchie Blackmore-t szívatták meg, mert nem igazán csípték idegtépő maximalizmusát, és hatalmas arcát. De olyan is volt, hogy Malcolm Young akkorát leakasztott a képe előtt késsel hadonászó Geezer Butlernek, hogy az megfeküdt egy kis időre. A bandát mindvégig a hátán cipelő, a dolgokat a háttérből irányító alapember amúgy is a miniatűr ritmusgitáros, aki egy igazán csökönyös, keményfejű ürgének tűnik, aki ráadásul tűzön-vízen át érvényre juttatja az akaratát. Lehet, nem is érhette volna el máskülönben, ami végül is megadatott neki(k).
A kötet egyetlen komolyabb hibája annak kissé „fapados” jellege, amely nyilván a szerzői kiadásból ered. Több kép is elfért volna, pláne kicsivel jobb minőségben, az igazán bosszantó azonban a szerkesztői-lektori munka hiányát jelző rengeteg szó- és mondatismétlés, tördelési gubanc, illetve magyartalan fogalmazásmód. Nyilván nem elejétől végig észlelhető mindez, hiszen helyenként egyáltalán nem jellemző, máskor viszont szinte oldalakon keresztül olyannyira, hogy az már-már az élvezhetőség rovására megy. Kár érte, mert kicsivel nagyobb odafigyeléssel sokkal olvasmányosabb lehetett volna a végeredmény. Mindennel együtt is azt kell mondjam azonban, hogy a Rock ’N’ Roll kárhozat még így is sokkal jobban tetszett, mint Murray Engleheart és Arnaud Durieux ugyanezen témában négy évvel korábban megjelent, enciklopédikus igényű, ám elég sótlan és unalmas műve, a Maximum Rock & Roll. Ráadásul közben ismételten örülhetünk egy magyar nyelvű AC/DC kiadványnak, úgyhogy azt hiszem, igazán nincs miért panaszkodni a kenguruvadász rock and roller banda hazai híveinek.